Életek régmúlt időkből
Sorozat – 1. rész
A mindennapi rohanásban, hajtásban az egész valóságunkat kitölti a saját és családunk boldogulása és megélhetése. Nem is gondolnánk hány és hány érdekes emberi élet bújik meg a társadalomban. A magányosan élő szomszédnéni, az utcai cicákról gondoskodó idős házaspár a sarki házban, vagy a bácsi, aki reggelente a buszon szokott utazni velünk szemben, mind-mind érdekes történetekről, szívszorító gondokról, könnyfakasztó örömökről tudna mesélni. Ám, az élet szalad… nincs időnk ezeket meghallgatni. Lehet el se mondanák nekünk.
A Diakónia idősgondozói viszont sok ilyen élettörténettel ismerkedtek meg, ezekből szeretnénk pár mozzanatot elmesélni, természetesen a neveket megváltoztatva, csak az érzést, emlékeket megidézve.
Ebben a sorozatban elmeséljük, hogyan emlékeznek a gondozók idős gondozottjaik történeteire.
Emma néni
Égkék szemeivel a távolba tekintő nénike vár. Nem lát már, de amikor nyitom az ajtót, odaszól kis izgalommal a hangjában.
Megjött Andrea drága? Maga az, ugye?
Persze, hogy én vagyok! Mint minden kedden és csütörtökön 11-től, most is csomaggal érkezek. A szükséges vásárfiát hozom, amit Emma néni sokadjára elismételt instrukciói mellett kipakolok. A gyümölcsöt a kosárba, a tejet a hűtőbe. Közben átbeszéljük, mi van még ott, mi lesz az ebéd, a vacsora. Nagyon jól boldogul a megszokott környezetben. De nem lát kimenni az utcára, ügyet intézni, olvasni. Legtöbbször ebben segítek neki. És a telefonnal. Azzal a fránya masinériával, ami mindig kibabrál vele.
Odateszem a vizet a teának. Ő szeretné, hiszen „nekem is meg kell tudni csinálni, ha egyedül vagyok”. De azért csak kikönyörgöm, hogy amikor ott vagyok, akkor hadd segítsek én ebben. Majd ráér egyedül boldogulni, ha nem vagyok ott. Végül belenyugszik.
Betesszük a mosást. Ez nagy izgalom, egy hete készül rá, mindent gondosan kiválogatunk. S mire rituálisan bekészítjük s elindítjuk az öreg gépet, kész a tea is.
Üljön ide mellém, amíg olvassa az újságot, Andrea drága. A gyászhirdetésekkel kezdjük, „Mondja a halottakat, Andrea” felszólítással. Minden nevet hangosan, tagoltan fel kell olvasnom, a megemlékezéseket is. Figyelmesen hallgatja, van-e köztük ismerős. Ritkán fordul elő, mert a maga 89 évével nagyjából túlélte minden ismerősét. De néha a felfedezés, a felidézés izgalmával felcsillan a szeme: „Őt ismertem!”. És mesél azokról, akiknek a nevét megismeri. „Ő volt tanítványom, ő egy volt munkatárs.” Szeret mesélni.
Ezután sorra vesszük az újságcikkeket, a legelső betűtől a legutolsóig. Mindenről tudni akar, de ha a cikk eleje nem tetszik neki, közbeszól: „Ezt ugrojuk”. S akkor másikba kezdünk. Néha hümmög, néha szerintem nem is figyel, de aztán megszólal: „ne siessen annyira” vagy „gyorsabban mondja, mert elunom”. Igyekszek alkalmazkodni. Aztán valami beindítja a memóriáját és megkérdezi, meséltem már, amikor…. és én azt mondom, hogy nem, de nagyon érdekesen hangzik, tessék elmesélni.
És ő mondja, mondja, könnybe lábadt szemei előtt felelevenednek az események. Annyi történetet hallottam tőle, hogy könyvet lehetne írni belőle, amit amúgy a lelkemre is kötött, szóval egyszer, majd ha távolba révedő nénike leszek, megírom őket, de addig csak pár mozzanat, amiket én is szinte vele együtt „átéltem”.
Édesapja zsidó, édesanyja katolikus. Első látásra szerelembe estek, de sokat vártak egymásra, végül otthonuktól messze, Nagyváradon telepednek le, egy kis boltot működtettek, amikor megszületett a kicsi Emma. Békésen cseperedett fel, de a háború kettétörte a boldogságukat. Apját deportálták. Anyja nagyon sok utánajárással, elintézte, hogy jogi úton a kislány hivatalosan katolikus legyen, így ő megmenekült. A háborút együtt vészelték át, a pinceablakból lesték, milyen bakancsok vonulnak az utcán, német vagy orosz „uralom” van éppen. A fásszínben húzták meg magukat, anyja a farakások mögé rejtette a fiatal leánykát, ő nem is tudta miért, csak, hogy nagyon csendben kell maradni. Aztán ez is elmúlt, sokat olvasott és a könyvek világába képzelte magát.
Apja visszajött, de már nem ugyanaz az ember volt. Elhagyta a családot és másik városban kezdett új életet. Emma sokáig nem tudta ezt megérteni és haragudott rá, de érdekes mód, halála előtt felkereste és megbékültek. Ez neki is nagy megkönnyebbülés. Az elsők között vált autótualjdonossá Váradon, de kacagva meséli, hogy nagyon félt vezetni, volt, hogy kilométereket ment pluszban, mert nem mert megfordulni, pedig alig volt forgalom. Aztán eladta a jó öreg Daciát, mert úgyse tudta kihasználni.
Nagyon szeretett tanítani, voltak régi tanítványai, akikkel rendszeresen összejártak traccspartira, de végül mindenki lebetegedett. Saját gyermeke nem született. Szeretett utazni, kirándulni, meglepően kalandos élete volt.
Egy egész arzenálnyi kapcsolata van, egyik az vízcsapot szereli, másik az ajtót, harmadik ássa a kertet… Ez a kicsi nénike, nem is lát és annyi embert mozgat meg, mint egy modern „keresztanya”, mindenre van egy embere. De folyton aggódik…
A sok szép történet mellett egy nagyon fontos tanulságot is kaptam tőle: nem kell a dolgokat túlbonyolítani, nem kell előre aggódni. Úgyis mindig kialakul.
Ha örömmel olvasna hasonló elbeszéléseket, kövesse a Nagyváradi Diakónia oldalát, itt a weboldalon vagy a Facebook oldalunkon, ahol hírül adjuk a sorozat következő részének megjelenését.