Életek régmúlt időkből

Sorozat – 1. rész

    Égkék szemeivel a távolba tekintő nénike vár. Nem lát már, de amikor nyitom az ajtót, odaszól kis izgalommal a hangjában.

    Megjött Andrea drága? Maga az, ugye?

    Persze, hogy én vagyok! Mint minden kedden és csütörtökön 11-től, most is csomaggal érkezek. A szükséges vásárfiát hozom, amit Emma néni sokadjára elismételt instrukciói mellett kipakolok. A gyümölcsöt a kosárba, a tejet a hűtőbe. Közben átbeszéljük, mi van még ott, mi lesz az ebéd, a vacsora. Nagyon jól boldogul a megszokott környezetben. De nem lát kimenni az utcára, ügyet intézni, olvasni. Legtöbbször ebben segítek neki. És a telefonnal. Azzal a fránya masinériával, ami mindig kibabrál vele.

    Odateszem a vizet a teának. Ő szeretné, hiszen „nekem is meg kell tudni csinálni, ha egyedül vagyok”. De azért csak kikönyörgöm, hogy amikor ott vagyok, akkor hadd segítsek én ebben. Majd ráér egyedül boldogulni, ha nem vagyok ott. Végül belenyugszik.

    Betesszük a mosást. Ez nagy izgalom, egy hete készül rá, mindent gondosan kiválogatunk. S mire rituálisan bekészítjük s elindítjuk az öreg gépet, kész a tea is.

    Üljön ide mellém, amíg olvassa az újságot, Andrea drága. A gyászhirdetésekkel kezdjük, „Mondja a halottakat, Andrea” felszólítással. Minden nevet hangosan, tagoltan fel kell olvasnom, a megemlékezéseket is. Figyelmesen hallgatja, van-e köztük ismerős. Ritkán fordul elő, mert a maga 89 évével nagyjából túlélte minden ismerősét. De néha a felfedezés, a felidézés izgalmával felcsillan a szeme: „Őt ismertem!”. És mesél azokról, akiknek a nevét megismeri. „Ő volt tanítványom, ő egy volt munkatárs.” Szeret mesélni.

    Ezután sorra vesszük az újságcikkeket, a legelső betűtől a legutolsóig. Mindenről tudni akar, de ha a cikk eleje nem tetszik neki, közbeszól: „Ezt ugrojuk”. S akkor másikba kezdünk. Néha hümmög, néha szerintem nem is figyel, de aztán megszólal: „ne siessen annyira” vagy „gyorsabban mondja, mert elunom”.  Igyekszek alkalmazkodni. Aztán valami beindítja a memóriáját és megkérdezi, meséltem már, amikor…. és én azt mondom, hogy nem, de nagyon érdekesen hangzik, tessék elmesélni.

    És ő mondja, mondja, könnybe lábadt szemei előtt felelevenednek az események. Annyi történetet hallottam tőle, hogy könyvet lehetne írni belőle, amit amúgy a lelkemre is kötött, szóval egyszer, majd ha távolba révedő nénike leszek, megírom őket, de addig csak pár mozzanat, amiket én is szinte vele együtt „átéltem”.